Kemény munka...-2. rész (Luhan)

Luhan

- Szerintetek jól van?
- Ne vigyük el orvoshoz?
- Úristen! 
- Hyung, ugye hamarosan fel kel? 
Hallottam különböző elmosódó hangokat. Hol vagyok? 
- Jongin, vidd el kérlek Sehunt! 
Kyunsoo? Miért kell elvinni Sehunt? Történt valami? 
Erősen próbáltam kinyitni a szemem, de túl világos volt és megint elkezdett iszonyatosan fájni a fejem. 
- Luhan! Luhan! Hallasz engem? – kérdezte Suho. 
Óvatosan bólintottam egyet. Majd eszembe jutott mit is mondott az előbb D.O. Gyorsan felültem, aminek az lett a következménye, hogy ismét úgy éreztem mintha tőrt szúrtak volna a fejembe. De nem törődtem vele, sőt szemeim is kipattantak. Ijedt tekintetek fogadtak. 
- Luhan… - kezdett bele D.O, de félbe szakítottam. 
- Hol van Sehun? Miért kell elvinni? – kérdeztem kétségbe esetten. 
- Nyugodj meg egy kicsit és feküdj vissza, kérlek! 
- Mi történt, Luhan? – kérdezte Suho. 
- Ezt én is szerettem volna megkérdezni… - motyogtam. 
- Sehun azt mondta, hogy egy kicsit összekaptatok. Aztán Kyungsoo a szobátok előtt talált a földön. Tudod, hogy megijedtünk? – nézett rám aggódva Xiumin. 
- Hozok neki egy pohár vizet. – állt fel Chen. 
- Elájultam? – lepődtem meg. 
- Igen…valószínüleg az alváshiány miatt volt. – jegyezte meg Kyungsoo. 
- Alváshiány? – nézett rám Suho. 
- Azért voltál reggel már hajnalban itt kint a nappaliban? – kérdezte Chanyeol. 
Bólintottam egyet.
- Mióta tart ez a dolog és miért nem szóltál? – nézett rám Suho. 
- Nem akartalak ilyen apróságokkal zavarni. Körülbelül egy hete kezdődött az egész azóta időnként elég erősen fáj a fejem és ettől aludni sem tudok rendesen. – meséltem el. 
- Jajj, hyung! El kellett volna mondanod nekünk! – ölelt meg Tao. 
- Taonak igaza van, segíthettünk volna valahogy! – helyeselt Yixing is. 
- Lulu~! Miért nem mondtad el? Tudod, hogy mindig mindent megbeszélünk és segítünk egymásnak! – mondta Baekhyun irtó aranyos hangon. 
Muszáj volt elmosolyodnom, hihetetlen édes volt, mint egy kis kutya. 
- Emlékeztek, mikor Chanyeol egy nap igencsak hallgatag lett? Még a próbák után sem volt hajlandó velünk öltözni, inkább elment a WC-be. Tudjátok, mikor még gyakornokok voltunk! Aztán kiderült, hogy nem volt már tiszta alsógatyája – kezdett el röhögni – és nem mert senkitől kérni, így egésznap nem volt rajta a gatyáján kívül semmi! – itt már a földön fekve nevetett. 
- Ya! Miért hoztad már megint szóba? – kérdezte elvörösödve Chanyeol, aztán belőle is kitört a nevetés. 
A régi emléken mind jót kacagtunk. 
- Mellesleg, ha jobban vagy elmehetnél beszélni Sehunnal. Eléggé maga alatt van, magát hibáztatja az egészért. – mondta Suho. 
- Rendben! – álltam fel. 
Mindenki engem figyelt. 
- Nyugi azért a szobáig eljutok épségben! - mosolyodtam el. 
Olyan jól esett, hogy aggódnak értem és próbálnak segíteni – még, ha nem is nagyon tudnak. 

Útban a szoba felé zörgést hallottam a konyhából, így először oda mentem. Chen állt ott a konyhapultnak támaszkodva.
- Chen – szólítottam meg, mire összerezzent.
Biztos nagyon el volt gondolkodva. 
- Hyung…jól vagy? Ja, a vized! Már majdnem elfelejtettem… - hadart, majd levett egy poharat és gyorsan töltött bele vizet. 
- Minden rendben Chen-ah? – kérdeztem, mire lerakta a poharat és megölelt. 
- Ne ijessz meg többet! Tudod, hogy aggódtam? Ha bármi baj van, kérlek mondd el! Még, ha csak annyi, hogy megvágtad az ujjad egy kicsit a késsel, akkor is! Rendben? 
- Rendben. – mosolyodtam el. 
- Nem hiszem el, hogy képes voltál ezt tenni, hyung! – nevetett. 
- Többet nem fordul elő, megígérem! – veregettem meg a vállát. 
Megittam a vizemet, majd bementem a szobánkba. 
- Hyung! – ugrott fel egyszerre Kai és Sehun az ágyról. 
- A szívbajt hoztad rám, hyung! Legközelebb nem bocsátom meg, ha titkolózol előttünk! – tettette a sértődöttet Kai, de a végén elnevette magát. 
Megölelt, majd egy kacsintás után távozott a szobából. 
Sehunnal csak néztünk egymásra, annyi különbséggel, hogy én mosolyogtam. 
Egy idő után meguntam a bambulást. Odamentem hozzá és megöleltem. Percekig csak álltunk így. Egyszerűen megnyugtatott. És a fejem sem fájt. Sehun mindig erőt ad nekem, valamint jelenesetben nyugalmat. 
Imádtam Őt egyszerűen. Az egész lényét. A legjobb barátom volt már a gyakornoki időszak óta. Nem tudom mi lenne velem nélküle. Az biztos, hogy egy fontos részt szakítanának ki a szívemből, ha elvennék tőlem… 
- Sajnálom, hyung! – motyogta Sehun félbe szakítva a gondolatmenetemet. 
- Mit Sehun-ah? Erről nem te tehetsz! – simogattam meg a hátát. 
- De nem kellett volna úgy itt hagyjalak! Csak hát…rosszul esett, hogy nem mondasz el nekem valamit. Hiszen mindig mindent meg szoktunk beszélni… 
- Figyelj, én…el akartam mondani! Tényleg. De nem szerettem volna, hogy miattam aggódj, mikor annyi dolgunk van mindennap. Ismerlek, Sehun! Az ilyen dolgok elvonják a figyelmedet. – mondtam. 
- Jajj, hyung! Én úgy szeretlek téged! És szeretném, ha mostantól elmondanád nekem, azt is, ha nem érzed jól magad! – nézett rám aggódva. 
- Tudod mit? Este, ha végeztünk elmegyünk együtt az orvoshoz, aztán eszünk egy jégkrémet. Oké? – mosolyogtam rá. 
- Rendben. – mosolyodott el egy kicsit. 
- De most menjünk reggelizni, a többiek már biztos éhen halnak! – fogtam meg a kezét. 
- Gondolod, hogy megvártak minket? – nevetett Sehun. 
- Remélem! 
- Jaj, hyung, ne reménykedj ilyesmikben!
Nevetve, összekarolva mentünk a vissza a többiekhez.